Eljött hozzád a nap, kinyújtott kezében egy kérdést szorongat.
Lehet – e békében, elégedetten, természetesen meghalni?
Oly egyszerűnek látszik minden, kinézel az ablakon, hullanak a levelek, a virágok elfonnyadnak lassan eltűnnek a csigák. A te sorsod mi más lehetne, része vagy a világnak, belőle nőttél ki.
Visszatérsz, ott leszel az ,,ezerfúvó szélben ,,a felszálló reggeli párában, a madarak szárnyalásában, tested táplálja az élet megannyi formáját. Nem is tűnik ez olyan rossznak, megszabadulsz a szenvedésektől, a,, céltalan megutált harcoktól ,, . A szürke hétköznapok özöne, gondjai úgyis lassan elhalványítanak. Az öröm színei kifakulnak.
Emlékedet megőrzik, a családod (ha van) jó barátaid ( ha vannak ) , majd ők is elmennek … Köztünk van – e Horatius ? ,, Áll ércnél maradóbb művem, emelkedett emlékem, s magasabb, mint a királyi sír, és sem kapzsi vihar, sem dühös északi szél nem döntheti már földre, se számtalan évek hosszú sora, sem rohanó idő, Meg nem halhatok én teljesen ,, . Büszke szavai üresnek bizonyultak, csak az elmúlástól való félelem keresett bujkálva kiutat.
Ennyi lenne? Kinyílni majd földdé bomlani, küszködni majd elsuhanni mint a szél, elsimuló hullám az óceán közepén.
Ráadásul a halálban élsz, újból és újból az arcodba csap, családtagjaid, barátaid, ismerőseid, szomszédjaid tűntek el mintha sosem lettek volna . Hol van már a testvérként szeretett kutyád, macskád?
A valóság azonban más nézőpontból is szemlélhető.
A személy elidegeníthetetlen jellemzőinél fogva az örökkévalóság igényével lép be a világba. Űzi – hajtja, saját titkainak és a világ megismerésének törekvése.
A kauzális, okszerű gondolkodás alá rendel mindent, átizzó az ősi kérdés, miért van ez mi az értelme dolgoknak, tetteknek?
Mindez magában foglalja a célirányosságot, legfőbb ismérvével a beteljesüléssel együtt. Amennyiben nincs válasz és megvalósulás, ha sorsában osztozik minden mással, ami körül veszi, akkor feloldhatatlan az ellentmondás.
Az önmagát megfojtó, „örök körforgás” a folyamatos változás – amit időnek neveznek – mindenfajta létezést mulandóvá tesz az embertől a rideg anyagig bezárólag Ahogy kiszáradnak folyók , töltődnek fel völgyek , ahol ma szárazföld , holnap tenger , évszázados fák nőnek és dőlnek ki.
A lélek elborzad az értelmetlenségtől, a végleges elmúlás tébolyától.
Nem halálra született, integritását (testi és lelki) meg akarja őrizni, nem szeretne átalakulni (esőcseppé vagy bármi mássá) beolvadni mindenféle erőkbe „világtörvénybe”.
Megdermeszti „a történelem rémülete” ( Mircei Eliade , vallástudós ).
Ezen az egy napon remény mutatkozik (spes ostenditur) a találkozásra.
A ”természetes eltűnéssel” szemben álló , a mulandó dolgok fölé emelkedés kiapadhatatlan vágyával.
A Teremtő Szabadság folytonosság: ne félj, életedben nincs megállás, halálodban a feltámadás…
Már minden sír üres …
Horváth Tibor r.k. teológus
Legutóbbi hozzászólások