Kétséget kizáróan a halál, az ember életében az az „esemény”, mely minden korban, -régen kimondva ma már inkább kimondhatatlanul-, de minden időben foglalkoztatta az embert.
Általánosságban elmondható, ha a halálra gondolunk, főként a félelem és ismeretlenség érzése tódul a tudatunkba.
A halállal kapcsolatos felfogás története gyakorlatilag az emberiség története is. A halállal kapcsolatos érzéseink, gondolataink tükrözik a társadalom életmódját és filozófiáját is.
Évezredeken keresztül elfogadott volt, hogy a halál biztos jele a szívműködés és a légzés megszűnése. A klasszikus görög orvoslás a szívműködésre helyezte a hangsúlyt. Bár a zsidó tradíció a légzést tekintette fontosabbnak a halál megállapításakor, és ezt fogadta el a kereszténység is, sok talmudista tudós és bizonyos ortodox zsidó irányzatok a mai napig ragaszkodnak a szívhalálhoz és elutasítják az agyhalál-kritériumát. Az európai történelem nagy részében a halál megállapítása nem számított orvosi feladatnak (a hippokratészi iskola szelleme szerint nem is foglalkoztak a haldoklókkal), ezért a laikusok körében különféle hagyományok alakultak ki a halál téves megállapítása ellen. Ősi zsidó szokás szerint a holttestet a kriptában például három napig látogatták, figyelve, nem ad-e életjelet.
1767 új fejezetet nyitott; ekkor kezdték a vízbe fúltakat rázással, ütögetéssel sikerrel mesterségesen lélegeztetni, s ekkor vált világossá, hogy a nem lélegző nem feltétlenül halott. 1774-ben használtak először elektromos áramütést a szívműködés helyreállítására. Egy francia patológus azt figyelte meg, hogy egy guillotinnal kivégzett embernek egy órával a kivégzés után még vert a szíve – így aztán teljessé vált a tanácstalanság, a félelem az élve eltemettetéstől. 1850-ig az orvosok nagy része egyetértett abban, hogy a halál egyetlen biztos jele a holttest rothadása. A pánik a 19. században szűnt meg az orvosi diagnózis nagyobb megbízhatósága, a halottasházak kialakítása következtében. Az előírások szerint a halál és a temetés között 24–72 órának kellett eltelnie.
A halál megállapítása körüli vita a hatvanas években éledt újra, amikor az 1967-es első szívtranszplantáció során a beültetéshez dobogó szívet kellett kivenni a testből, amely a hagyományos haláldefiníció szerint nem halott. E vita eredményeként született meg a harvardi agyhalál-koncepció.
No de nézzük, mi is a halál jogi definíciója napjainkban?
Az Egészségügyről szóló 1997.évi CLIV. törvény 202§ (1) bekezdése két pontban definiálja a halál fogalmát. A paragrafus g) pontja az agyhalált az agy, -beleértve az agytörzset is-működésének teljes és visszafordíthatatlan megszűnését, míg a h) pont szerint a halál amikor a légzés leáll, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul.
A jogi fogalmakból úgy tűnhet, hogy kétféle halál létezik. Az agyhalálra vonatkozó definícióra azonban, az életmentő szervtranszplantációs lehetőség miatt volt szükség. A mesterséges keringés és légzéstámogatással még életben tartott személy, még élő szervei mások életének megmentésére vagy javítására fordíthatók.
Fent idézett jogszabály külön definiálja ezen kívül a klinika halált, mely szerint az a légzés, keringés vagy az agy működésének átmeneti megszűnése, mely nem jelenti a halál vagy az agyhalál beálltát. Itt tehát egy nem visszafordíthatatlan folyamatról van szó, pusztán átmeneti állapot, mely időben, csak később nyer igazolást, általánosságban sikeres újraélesztés esetén.
Ez tehát egy köztes lét, jogi értelemben nem halál. Nádas Péter, a Kossuth díjas magyar író, szívinfarktusa miatti újraélesztését követően erről a köztes létről saját benyomását így írja le:
„ A teljességnek olyan élményében részesülsz, aminek ezen a nyomorult árnyékvilágon legfeljebb a vallási vagy szerelmi elragadtatottság lehet a hasonlata. (…) Mentem kifelé, ami nem valaminek a vonzása, nem ígéret, hanem a teremtő erő érzékelése. A teljesség ténylegesen beváltja benned önmagát. Vitt. Nem kifelé a tudatomból, miként az ájulás, hanem befelé a tudatomba. (…) Hiába a fájdalom, a légszomj, a hálálfélelem, a kétszázas pulzusom, a testi érzeten enyhén átdereng a nárcisztikus és exhibicionista elégedettség.”
„Minhárom halál” az szerint van definiálva, hogy „mit tud vele kezdeni” az adott tudományos fejlettség és felkészültség. Hiszen a klinikai halál állapota, akkor mondható ki egyértelműen hogy az volt(!), ha -általában sikeres újraélesztést követően- helyreáll a klinikai halál bekövetkezéséért felelős, légzési, keringési vagy agyi működés. A ma már sokak életét megmentő újraélszetési technika is hosszú folyamaton ment keresztül. Első újraélesztésre vonatkozó kísérlet 1769-ben Mária Terézia által kiadott uralkodói rendeletében jelent meg. Eszerint „a vízből kimentettek ruháit le kell húzni, testét meg kell szárítani és száraz ruhákkal takarókkal vagy pokrócokkal betakarni; orrnyílásait befogni és szájába erősen és kitartóan levegőt kell fújtatni.” Klinikai halál definíciója tehát megköveteli az újraélesztés esélyét és tényét.
Az agyhalál definíciójának megállapításához, szintén a tudományos világ megfelelő felkészültségére volt szükség. Sőt, ezt a folyamatot jelenleg is állandó változás jellemzi. Jelenleg a szabályok szerint az agyhalál megállpítása 3 lépésben megy végbe, mely során reflexeket, légzést, fájdalmi és köhögési funkciókat és műszeres vizsgálatokat végeznek. A magyar szabályozás szerint, visszafordíthatatlan az agyműködés megszűnés felnőttek esetén 72 órán túl, melyet hazánkban háromtagú orvosi bizottság állapít meg.
Az agyhalál definíciója körüli vitát az alapozza meg leginkább, miszerint az, hogy az mikor következik be pontosan elméleti vagy még inkább filozófiai kérdés. Dr. Kovács József, A modern orvosi etika alapjai című könyvében ezt egy utazó példájával szemlélteti. Ha valaki Párizsból Budapestre utazik repülővel, a megérkezés pontos időpontja pusztán a tapasztalat segítségével nem állapítható meg. Lesznek olyanok akik azt mondják akkor érkezett meg, mikor belépett a gép a légtérbe. Mások talán a repülőgép kerekeinek földre érését jelölik időpontnak, megint mások azt, mikor az utazó cipőtalpa elsőként érinti a reptér betonját.
Az Országos Vérellátó Szolgálat által, lakosság számára kiadott tájékozatójában pedig az alábbiakat olvashatjuk: „ Az agyhalott nem csak eszméletlen, de biztos jelei vannak az agy végérvényes és visszafordíthatatlan elhalásának is. Ezért az agyhalál halál. (…) a mesterségesen fenntartott keringés csupán az élet illúzióját kelti, az agyhalott-noha még ver a szíves és lélegeztetik- nem érez semmit, nem lát, nem hall, nincsenek gondolatai, hiszen minden agyműködése megszűnt, halott. Az agy halála, az egyedi személyiség halála is egyben. „
Évezredek alatt nem pusztán a halál megállapítása, vagy a definícióinak változásai figyelhetők meg, de a társadalom halálhoz való viszonya is jelentősen átalakult. Úgy tűnik, minél többet tudunk a halálról, minél pontosabban tudjuk definiálni, annál távolabb kerülünk magától a haldokló embertől. Az emberi lét születést követő második legnagyobb és legbiztosabb történése, a halál ma már szinte tabu és gyakran embertelenül magányos. A rohanó világban élő ember nem tud mit kezdeni sem a halálra való felkészüléssel, sem a halálélménnyel. Különböző kompenzáló mechanizmusokkal védekezik, elfojt és menekül. Mellette paradox módon a médiából és az internetről ömlik ránk, és már az egészen kisgyermek korosztályra is a gyilkosság, agresszió és a halál. Míg ez természetesen és engedett, addig már a haldoklásról már szinte beszélni sem illő. A halál a hitetlen világban elvesztette értelmét, vad lett és sötét. Bár kikerülhetetlen valóság, félelmünkben tagadni igyekszünk és elfordulunk tőle. A rohamosan fejlődő orvostudomány eredményeképpen a halál időpontja soha nem látott mértékben kitolódhat. Ez természetesen örömteli, azonban a halálviszonyunk megváltozása miatt súlyos árnyoldala is van. Az idősek izolálódnak és magányosabbak mint valaha. A létét pusztán anyagi javakra alapozó világ, igyekszik elvonni a figyelmet az elmúlás elkerülhetetlen árnyékáról. Az emberek nagy része ma már egyedül hal meg. Sokan nem tudják már, hogyan álljanak egy haldokló ágya mellett. Nem gondolkozunk el azon, ha a haláltól való félelem egészségesen olyan erős bennünk, mennyire lehet szörnyű a magány a haldóklónak?
A haldokló kísérése képes megérinteni azok szívének mélységét ,akik a haldokló mellett állnak. Kalkuttai Teréz Anya így ír erről: „Egy nap behoztam egy férfit, aki a szennyvízcsatorna árkában feküdt. Férgek borították a testét. Behoztam a háunkba és mit mondott ott? Nem szórt átkokat, nem hibáztatott senkit. Egyszerűen csak ezt mondta: Állatként éltem, de úgy halok meg mint egy angyal, mint valaki, akit szerettek és akiről gondoskodtak. Három órára volt szükség, hogy megmosdassuk. A férfi végül a nővérre emelte a szemét és ezt mondta: Nővérkém, hazamegyek Istenhez. -és meghalt. Soha nem láttam olyan ragyogó mosolyt, mint amilyet ekkor, ennek az embernek az arcán.”
Akinek megadatott a kegyelem, és átélhetett olyan szituációt, mikor haldokló mellett lehetett a halál perceiben, biztosan nem kell különösebben magyarázni az élményt. Az ember életének meghatározó emlékeként, és valóban a kegyelem megnyilvánulásként éli meg mindenki!
Dr. Szabó Krisztina
Legutóbbi hozzászólások